Az Alpok 2472 m magas hágóján a hó, a jég, a szél, a köd karolta Szent Bernát kolostorban a rebbenő függönyök elárulják, hogy szemrevételezik a tébláboló idegent. A rendház nehéz faajtaját automata nyitja, de a XX. századi technikát letűnt korok ritmusára szabályozták. Szép lassan válik szabaddá a bejárás, ahol a fogadószoba évszázados nyugalmat árasztó faragott szentjei őrködnek. Amikor a XI. század közepén Bernhard Von Menton Aosta főesperese megalapította itt, az Ágoston rendek közösségét, aligha gondolta volna, hogy nevét a hegy, a hágó és a világ egyik leghíresebb kutyafajtája viseli majd.

A Hospice du Grand Saint Bernard nevű kolostor Európa egyik legrégebbi és legmagasabban fekvő, emberi települése. Itt állt valaha Jupiter temploma, amit még az erre elhaladó római hódító hadsereg épített. Bernhard von Menton újjáépítette, és szegény zarándokok számára nyitotta meg a templomot. A bernáthegyi kutya névadója világszerte ismert lett, de szinte semmi adat nem maradt fenn róla. Bernhard Von Menton a szegények segítője és a szerencsétlenek pártfogója volt, a hágó magaslatain. A hiedelem szerint az ott lévő gonosz szellemektől megszabadította a megszállottakat. Valószínűleg azonban ez is csak legenda. Sokkal valószínűbb, hogy a helyi parasztlegényeket rábeszélte, hogy koszt és pénzjutalom fejében az ő megbízásából, – és kutyáival – inkább védjék és gondozzák az utasokat. A lelkes segítő 1081-ben halt meg Novarrában. 1681-ben szentté avatták. A hágó évszázadokon keresztül az egyik legforgalmasabb hadi út és közlekedési átkelőhely volt Észak-Olaszország és Franciaország között, Svájcon keresztül. Az átkelés különösen télen bizonyult veszélyesnek, hiszen az év kilenc hónapján keresztül hó és jég borítja. Mindennap egy szerzetes ereszkedett le utasokkal Bourg Saint-ig, estefelé pedig újabb utasokkal tért vissza. Ugyanezt cselekedte egy másik kísérő a hágó olaszországi oldalán. Nem voltak ritkák a szerencsétlenségek, az utazókat éhínség, vihar és lavina fenyegette. Nos ebből a környezetből indultak el a világhírnév felé azok a hatalmas, tömött bundájú, gyönyörű állatok, amelyek a szerzetesekkel együtt, életük kockáztatásával siettek a hóviharban eltemetettek fölkeresésére, segítségére.

Az emberek először 1695-ben szereztek tudomást a szerzetesek kutyáiról. Salvator Rosa le is festette az erős, rövidszőrű kutyákat, fehér alapon vöröses barna foltokkal. Felső asszíriai domborművek arról tanúskodnak, hogy a bernáthegyi kutya a tibeti dog leszármazottja. A fajta elsősorban Vaud Valais és Oberland kantonokban fejlődhetett ki. A háborúk és a kereskedelem révén került először Görögországba, később Rómába, majd a gall háborúk idején a mai Svájcba.

A XIV. sz. elején svájci címerekben már szerepeltek ezek a bumfordi fejű ebek, de hivatalosan először 1862-ben egy birminghami kiállításon szerepeltek mai nevükön. Addig alpesi masztiffként említették őket.

Az első bernáthegyi fajta egyesületet Londonban alapították 1880-ban. A két ország tenyésztői sokáig vitatkoztak azon, hogy az angol, vagy a svájci vonal legyen az irányadó, végül 1887-ben egy zürichi nemzetközi kinológiai kongresszuson – Anglia kivételével – valamennyi meghívott elfogadta és elismerte a fajta svájci jellegét és itt állapították meg a standardet. A svájciak tehát teljes joggal tarthatják nemzeti kutyájuknak ezt a tanulékony, jóindulatú fajtát. A szentbernáthegyi kiváló őrző. Külleme sem cáfolja meg jellemét: az erőt, biztonságot sugárzó hatalmas termet, a széles hát és mély mellkas munkakutyára utal, a vastag bunda pedig azt jelzi, hogy az állat jól alkalmazkodik az időjárás viszontagságaihoz.

Oliver Goldsmith angol író a következőket jegyezte le: „Különösen értelmes, nemes fajtájú, csodálatos ebeket tenyésztenek itt, melyek rendkívüli bölcsességgel rendelkeznek. Fantasztikusan éles szimatuk segítségével 10-20 láb mélyen betemetett embert is érzékelnek. A szegény vándorok számára gyakran életmentőnek bizonyulnak.” Az idézett dokumentum csaknem 300 éves, de valószínű, hogy már korábban más jellegű munkát végeztek a tarka hegyi kutyák. Történetek terjedtek el például arról, hogy a szolgák minden reggel lemennek a hágóról a völgybe, hogy tejet és vajat hozzanak, amit a kutyák nagy kosarakban a hátukon cipelnek a csúcsra. Ekkor még alpesi masztiffként vagy kolostorkutyaként emlegették őket. A kolostor kutyáit, ezeket a jóindulatú, szelíd óriásokat 1750-ben kezdték speciálisan kiképezni kísérőnek, s ettől kezdve ritkább lett a „fehér halál” okozta baleset az Alpok hatalmas hegyei között. Az útikalauz szerzeteseket egy vagy két kutya kísérte. Ezeket arra tanították, hogy a legnagyobb viharban is felismerjék a hólepte utakat, s az eltévedt utasokat fölleljék. Az állat a kísérő ember előtt haladt, hatalmas szügyével, erőteljes lábaival utat tört a hóban, s csalhatatlan ösztönnel találta meg az eredeti ösvényt a friss hóréteg alatt.

Hogyan viselkedtek ezek a kutyák lavina esetén? Szemtanúk elbeszélése szerint, ha a lavina által betemetetett ember még élt, a kutya kaparni kezdte a havat fölötte, ha pedig az áldozat már halott volt, akkor egyszerűen csak elfeküdt a szerencsétlenség helyén. Heinrich Schuhmacher (1831-1903) vendéglős a Bern melletti Holingenen, eredeti Barry típusú, ősi pásztorkutyát kezdett tenyészteni, de nem volt esélye. A divat, amely a hatalmas fejű és bundájú óriás kutyáknak kedvezett, elsöpörte ezt a kezdeményezést. 1854-ben írja a svájci kinológiai társaságnak címzett levelében: „Az egyetlen elvem a tenyésztésnél az, hogy a kutyák minél jobban hasonlítsanak Barryhoz, viszont a modern tenyésztők arra törekszenek, hogy hatalmas fejű állatok szülessenek” 1880-ban megkeseredve fel is adta „Barry” tenyészetét.

A kutyarajongók közül sokan legszívesebben visszaállítanák az idő kerekét, és a bernáthegyi kutyát újra az „óvilág” legnépszerűbb fajtájának kiáltanák ki. Napóleon kevésbé udvariasan fogalmazott Coignet kapitány szerint az 1800-as átkelésnél, amikor a sereg a hágó legveszélyesebb szakaszához érkezett, és már több száz ember vonszolta át magát a szakadékok fölött az ormótlan ágyúkkal, így kiáltott: „Vajon hol vannak embereitek meg a kutyáitok most, amikor pusztulásra vannak ítélve a katonáim?” A válasz nem késett: „Elmentek, hogy kimentsék őket, uram.” A XVII. század végén a kutyák már olyan profi módon dolgoztak, hogy 1790-1810-ig egyetlen katona sem pusztult el átkelés közben.

Írta Longfellow egy legendás hírű bernáthegyiről az Excelsior c. versében. 1920-ban Sir Edwin Landseer (1802-1873), a híres angol festő megfestette egy bernáthegyi képét. A mentőkutyákat „szent kutyáknak” nevezték, s kialakult mítoszuk.

Hogy hány embert mentett meg a bernáthegyi, az nem derül ki a Szent-Bernát kolostor évkönyveiből. Egy biztos, valóban nagyon sokan köszönhetik nekik életüket. Kétszáz év alatt majd kétezer segélyakciót jegyeztek fel, amelyet részben a szerzetesek, részben szolgáik és a kutyák hajtottak végre. Ezek között volt, minden idők leghíresebb bernáthegyi kutyája Barry I. vom Großen St. Bernhardt (1800-1814). Az ő neve személyesíti meg elsősorban a hó bundás hőseit. Világhírű kutya volt, történetét mindmáig legendák sora övezi. Egy 1922-ben készült festmény azt a hőstettét ábrázolja, amikor egyik mentőkörútja során a hóban alvó, teljesen átfagyott kisfiúra talált. A kutya nyalogatásával felébresztette a gyermeket, ügyes mozdulatokkal még a hátára is vette, majd így vitte be a kolostorba. Barry egyébként 40 embert kutatott fel és mentett ki a hó alól, majd – legalábbis a legenda szerint – a 41. farkasnak nézte és lelőtte a legendás ebet. Valójában azonban az történt, hogy 1812-ben, amikor Barry 12 éves lett, a kolostor apátja beküldte Bernbe, ahol 1814-ben múlt ki végelgyengülésben. Érdemei elismerése mellett testét kitömték és kiállították a Berni Természettudományi Múzeumban. Az itt álló Barry I. a híressé vált életmentő kutyák jelképe. 1923-ban restaurálták kitömött testét. Így ismét emelt fejjel, büszkén tekinthet a látogatókra. Párizs mellett, Asniéreben a kutyatemető bejáratánál pedig Barry I. szobra őrködik örök álmot alvó társai fölött.

Alig egy évszázad múltán méltó utódja akadt a legendás lavinakutyának, Barry II. Egy szokatlanul hideg éjszakán olasz turisták elé indult gazdájával, aki útközben annyira kimerült és átfagyott, hogy képtelen volt tovább menni. Maradt azonban annyi életösztöne, hogy sálját a kutya nyakörvére fűzte és megpróbálta segítségért küldeni. Barry II. elindult a kolostorhoz, és még idejében tért vissza a mentőcsapattal. Sorsa azonban tragikusan végződött. 1905. május 20-án mentés közben szakadékba zuhant és csak két nap múlva találtak rá csonttá fagyott tetemére.

A XIX. század derekán a kolostor tenyészete komoly válságon ment keresztül a századokon át folyó beltenyésztés miatt. 1856-ban a menedékházban már csak három kan van és egy – úgy mondják, terméketlen – szuka. Akkoriban gondoltak arra, hogy a fajtát fölfrissítsék az újfoundlandival. Ebben az évben egy alomban születik két hosszúszőrű kölyök is. Mint szolgálatra alkalmatlanokat elajándékozzák őket a völgybe. Nem sokkal később elfogadják ezt a szőrváltozatot. A kitűzött célt elérték a vérfrissítéssel, a szentbernáthegyi erősebb, kitartóbb lett, mint valaha.