A svájci mostohatestvérek
Ha csak látásból is – „az a nagy, háromszínű, édes maci” –, de a berni pásztorkutyát mindenki ismeri. Három másik honfitársáról azonban alig tudnak Svájcon kívül. Pedig az appenzelli, az entlebuchi és a nagy svájci pásztorkutya hasonló stílusú eb, mint népszerű berni rokonuk, azzal a jelentősnek tűnő különbséggel, hogy rövidebb a szőrük.
Talán leginkább a rottweilerhez vagy a rövidszőrű bernáthegyihez hasonlítható bundájuk 3–5 cm hosszú. A kvartett mind a négy tagja ún. parasztkutyákból alakult ki a XIX–XX. században, bár őseik már századok óta a mai Svájc területén éltek, csak senki sem foglalkozott tervszerű tenyésztésükkel. Fő feladatuk a kocsihúzás és a csordahajtás volt.
Mindegyik svájci pásztorkutya háromszínű, vagyis a test nagy része fekete, legtöbbször a fejen, a mellkason, a farok végén és a lábakon fehér és cser színű jegyekkel. A kvartett legnagyobb tagja a nagy svájci pásztorkutya (németül Großer Schweizer Sennenhund). A kanok marmagassága 65–72, a szukáké 60–68 cm. Átlagos súlyuk 55–65 kg. Az első írásos emlék a fajtáról Heim professzortól származik, a svájci pásztorkutyák elkötelezett támogatójától. 1908 szeptemberében, a langenthali kiállításon a burgdorfi Schertenleib vezetett fel egy nagy svájci pásztorkutyát, akiről azonban még azt hitte, egy véletlenül rövidszőrűre sikeredett berni pásztorkutya. A Bello nevű kan gazdáját Heim világosította fel, hogy önálló fajtáról van szó, és az egykori „mészároskutyák” egyik példányára talált rá Schönentannenben. A professzor nagy svájci pásztorkutya megnevezéssel első díjat adományozott Bellónak, akit ismeretlen származása ellenére, Bello v. Schlossgut néven jegyeztek be a svájci törzskönyvbe. Schertenleib további rövidszőrű pásztorkutyákat kutatott fel. A törzskönyvbe 21 ismeretlen származású ebet jegyeztek be, de ezekből csak hét szerepel a mai kutyák családfájában. A kezdetben elég szűk tenyésztési bázis miatt rövidszőrű berni pásztorkutyákat is nagy svájciként törzskönyveztek, majd később tudatosan, a szőrzet színének és rajzolatának javítása érdekében végeztek nagy svájci-berni keresztezéseket. Az így született egyedeket mindig fajtatiszta nagy svájci pásztorkutyákkal párosították.
A nagy svájci nyugodt, kiegyensúlyozott, szuverén kutya, jó őrző-védő ösztönökkel, a család megvesztegethetetlen testőre. Nagy mérete ellenére egyáltalán nem lomha, aktív, meglepően gyors mozdulatokra képes kutya. Szellemileg sem nehézkes, figyelmes és tanulékony.
A nagy svájci és a berni pásztorkutyát nagyságrendben az appenzelli követi. A kanok marmagassága 52–56, a szukáké 50–54 cm. Elsőként 1853-ban, Az „Alpok állatvilága” c. folyóiratban írták le először az appenzellit mint egy középnagy, rövidszőrű, többszínű, éles hangú pásztorkutyát, melynek feladata a csorda összeterelése és a pásztor kunyhójának őrzése. 1898-ban már önálló fajtaként tartják számon az appenzellit. Az első fajtaleírást Max Siber fogalmazta meg, és az első nemzetközi winterthuri kiállításon 8 egyeddel mutatkozott be a fajta. Albert Heim ösztönzésére 1906-ban megalakult az Appenzeller Sennenhund Club. Az appenzelli nagyobb mérete mellett szinte kvadratikus felépítésében – a marmagasság és a testhossz aránya 9:10 – faroktartásában és hangjában különbözik entlebuchi rokonától. A Svájcban Bläss-nek is nevezett appenzelli munka közben elég magas hangon hívja fel magára a figyelmet, az entlebuchi inkább mély tónusú ugatásával ellentétben. Bár az appenzelli kifejezetten önállóan dolgozik a csorda hajtása közben, családi kutyaként nagyon ragaszkodik gazdájához, akiért bármire hajlandó. Szoros kontaktust igényel szeretteivel, kenneltartásról vagy láncrakötésről szó sem lehet. Otthonülőknek nem való, mozgékony, intelligens kutya, minden kutyás sportágban megállja a helyét, sőt még vakvezető kutyaként is alkalmazzák.
Az entlebuchi pásztorkutya a svájci kvartett legkisebb tagja, marmagassága 40–50 cm, súlya 25–30 kb. Szőrzete szintén háromszínű, aljszőrzet nélkül, így alig vedlik, és ha megázik, akkor sincs „kutyaszaga”. Figyelmes, engedelmes, könnyen tanítható kutya. Olyan gazdának ajánlható, aki valamilyen közös tevékenységet keres kutyájával, de nem akar egy nagytermetű ebbel bajlódni. Az appenzellivel ellentétben az entlebuchi lakásban is kiválóan tartható, közepes mozgásigényű fajta. Szellemi érettségét kétéves korára éri el. Jó őrző-védő képességekkel rendelkezik, sőt kiváló a szimata is, ezért lavinamentő kutyaként is dolgozik. Bár némely örökletes szembetegség és a csípőízületi diszplázia az entlebuchinál is előfordulhat, alapvetően nagyon egészséges, életerős fajta, magas átlagéletkorral. Az entlebuchi farkát korábban kupírozták, ez azonban napjainkban már tilos Svájcban. Egykoron a születetten csonka farkat tartották a fajta egyik jellegzetességének, ma viszont már tudjuk, hogy ez egy genetikai defekt, ezért az ilyen kutyákat kizárják a tenyésztésből.
Az entlebuchi három másik társával együtt az FCI második fajtacsoportjába tartozik. Eredeti élőhelyén, Emmentalban és a vele szomszédos Entlebuchban csordahajtásra és őrzésre használták. Az 1920-as évekre a fajta látszólag kihalt, az 1924-es nagy pásztorkutya-kiállításon St. Gallenben már egyetlen entlebuchit sem mutattak be. Doktor Kobler, st. galleni állatorvos hirdetést adott fel az Entlebuchler c. napilapban, hogy csonka farkú entlebuchi ebeket keres, de csak keverék kutyákat kínáltak neki eladásra. Végül a már említett Schertenleibnél bukkant egy típusos kis szukára.
1928-ban megalapította a fajtaklubot is, és egy évvel később Heim professzor segítségével megfogalmazta a hivatalos fajtaleírást. Az első entlebuchi tenyészszemlén 16 kutyát vezettek fel, de a teljes állomány sem lehetett több 20–25 kutyánál. A fajta fennmaradása szempontjából szerencsés momentumnak bizonyult, hogy Escholzmatt község elöljárója hazavitt St. Gallenből egy entlebuchi párt, felkeltve a helyi parasztok érdeklődését a fajta iránt. Lassan-lassan növekedni kezdett az állomány, 1937-re már 81 entlebuchit jegyeztek be a törzskönyvbe, a háború miatt azonban 1942-ben megint csak 12 egyedre csökkent az állomány. Szerencsére ma már jóval több entlebuchi pásztorkutya él szerte a világon.
Eifert Anna |