UGATÓ KOMMANDÓ Hadikutyák I. Az írásos történelem hajnala óta maradtak fenn dokumentumok arról, hogyan szolgáltak a kutyák a háborúkban. Persze nem feltétlenül harcoltak: hasznosak lehettek más megfontolásokból is. Már Homérosz is megemlíti, hogy ebeket használtak futárszolgálatra. Az üzeneteket a nyakörvükre erôsítették, és visszaküldték ôket a fôhadiszállásra.   A kutya: operatív fegyver Egy pergamoni fríz, melyet Kr.e. 280-ban faragtak, hatalmas termetû, nagy fejû, erôs és rövid pofájú, hegyes fülû asszír kutyákat ábrázol támadás közben. Hérodotosz, az ókor egyik legnagyobb történésze egy csata ábrázolása során ezt írja: „Ember ember ellen, ló ló ellen, kutya kutya ellen harcolt.” A sumér, babilóniai és föníciai kultúrákban a leletek tanúbizonysága szerint ugyancsak mindenütt találkozhatunk hatalmas harci kutyákkal. A hadjáratok idején operatív fegyverként használták ôket. A hadikutyák annak idején a görög és asszír seregek elôtt jártak, részben azért, hogy ôket érje az elsô nyílzápor, részben pedig azért, hogy földerítsék az ellenség hadállásait. A harci kutyák nyakörvét úgy alakították ki, hogy különbözô szögben éles kések és hegyes tüskék álltak ki belôle. Amikor ezeket az négylábú „kommandósokat” az ellenséges lovasság közé irányították, iszonyú vérengzést végeztek emberek és lovak között egyaránt, s óriási rémületet keltettek. Egy másik harci taktika a következô volt: a kutya gazdája haladt elöl, az ebet pedig egy rabszolga vezette utána, s ha a harcos ellenfélre lelt, elengedte a dühtôl szinte ôrjöngô állatot, hogy ura segítségére siethessen. A küzdelem kimenetelét, ugyebár, szükségtelen ecsetelni…   Hûség mindhalálig! Ezek a félelmetes ebek tehát haláláig (sôt még azon is túl!) védelmezték gazdájukat. Aelias, görög történetíró, a Krisztus utáni III. század elején a következôkrôl számol be: „Amikor Dareosz (Dárius), az utolsó perzsa király a Nagy Sándorral vívott csatában elesett, valamennyi katonája elmenekült, csupán az általa fölnevelt eb tartott fölötte gyászt.” Korinthosz a kutyáknak köszönhette megmenekülését. A város bástyáit a katonákon kívül 50 kutya ôrizte. Egy éjszaka az alvó ôrséget az ellenség egy szálig lekaszabolta. A kutyák hôsiesen védekeztek, de egy kivételével valamennyi elpusztult. Az életben maradt Soter nevû kutya a városba rohant, ahol ugatásával mindenkit felriasztott, így a harcosok felkészülhettek a védelemre és az ellenség visszaverésére. Sotert ezüst nyakörvvel tüntették ki, amelyen a következô felirat állt: „Korinthosz védôje és megmentôje.” Alexandriában II. Ptolemaiosz fáraó 2000 harci kutyával megerôsített hadsereg élén tartott fölvonulást. A félelmetes ebeket, melyeket a kortársak “szamár nagyságúnak és oroszlán vadságúnak” írtak le, egyenként egy csomó katonának kellett fölvezetni és kordában tartani. A kutyákat vasszögekkel kivert ezüst nyakörvek „ékesítették”. Ezek az ebek a hajózó föníciaiak révén számtalan országban elterjedtek. Angliába például valószínûleg már több évszázaddal Krisztus születése elôtt eljutottak. Távol-keleti útja után Marco Polo például óriási kennelekrôl tesz említést, ahol Kubla Kán több mint 5000(!) masztiff típusú harci kutyát tartott.   Hasfelmetszô eb Kolumbusz Kristóf, késôbb pedig a spanyol hódítók is „jó hasznát” vették a kutyáknak. A korabeli krónikák olyan kutyákról írnak, melyeket arra tanítottak be, hogy föltépjék az indiánok hasát! Megemlítik, hogy akadt olyan eb, mely egyetlen óra leforgása alatt száz indián gyomrát volt képes kiharapni. Másutt azt olvashatjuk, hogy amikor Kolumbusz partot ért a jamaicai Montego-öbölnél, „...az egyik kutya, melyet elengedtek a hajóról, elkezdte ûzni ôket (az indiánokat) és nagy kárt tett bennük, mivel egy kutya az indiánok ellen tíz férfival ér fel.” Azt is hozzáteszi a krónikás, hogy „Vad kutyáikat emberhússal táplálták (mármint a spanyol katonák), így szoktatták hozzá, hogy azok embereket tépjenek darabokra, és felfalják ôket. Mindenhova magukkal viszik ezeket a kutyákat, s barbár módon legyilkolják a szerencsétlen indiánokat, hogy etessék a kegyetlen korcsokat.” Hogy mennyire rettegtek az indiánok e kutyáktól, azt megtudhatjuk Joaquin Acosta ezredestôl, aki a spanyolok Bogota elleni elôrenyomulását írja le: „Bár a völgyben lakó törzsek tanúsítottak némi ellenállást, a lovak (ti. a lovasság) azonban hamarosan letörték és visszavonulásra kényszerítették ôket. Olyan rettegésben tartották az indiánokat, hogy egy éjszaka, mikor a spanyolok letáboroztak egy kis falu közelében… …két vagy három ló elszabadult, s vad vágtában, ágaskodva és nyerítve végigszáguldott a völgyön, ez már maga elég volt ahhoz, hogy szétszórja az indiánokat, akik azt hitték, hogy a lovak is olyan kegyetlenek, mint a vérebek. Nyilván úgy okoskodtak, ha a kutyák ekkora fejetlenséget tudnak okozni soraikban, mennyivel rettenetesebbek lehetnek ezek a jóval nagyobb állatok.” A középkorban a korszerûbb hadvezetés nyomán a harci kutyák világa – legalábbis átmenetileg – letûnt, az ilyen ebek „munkanélküliek” lettek. Ám újabb feladatokhoz is képesnek bizonyultak felnôni: a molosszus komoly, értékes létesítmények ôrzôje lett. A „bandog” és az „acathena” szavak arra a tényre utalnak, hogy a masztiffot nappalra megkötötték, láncon tartották, éjszaka viszont szabadon mozoghatott, hogy a tolvajoktól, behatolóktól védje a jószágot és a házat. Mellesleg hajdanában azt hitték, hogy ezek a rettenetes ebek medvékkel és farkasokkal való keresztezésbôl származnak. Nem csoda, hogy az Alvilág, a Hádesz kapuját ôrzô Cerberust molosszusként ábrázolták az ókori görögök. Majd’ százhúsz esztendeje – 1884-ben – a kutyák katonai szolgálata nem csupán újraéledt, de „reguláris” lett: a császári német hadsereg, eleinte próbaképpen, néhány ebet hivatalos állományba vett. A hadikutyák hamarosan megjelentek az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország, a cári Oroszország és Franciaország katonai egységeiben is. Kialakult a „harci kutya” modern fogalma.   Folytatjuk Veress Három holló A holtig hû hadikutyáknak állít emléket egy régi angol dal is, melynek címe: Three Ravens (Három holló). A szomorú énekben szereplô három koromfekete madár ül hajnalban egy fa tetején, és várakozik a gazdag lakoma reményében, a fa alatt ugyanis egy csatában elesett lovag holtteste fekszik. Ám a hollók nem jutnak hozzá az áhított reggelihez, ugyanis a holttest mellett a lovag kutyája ôrködik, fölötte pedig vadászsólyma köröz, s távoltartják a dögevôket, míg végül megérkezik a lovag kedvese, hogy eltemesse és elsirassa vôlegényét. M. Á.   INFO Copyright © 2000 Kutya Szövetség - Minden jog fenntartva.

Kereső OK Ajánló MENHELYEK ÁLLATVÉDELEM